Alföldi gyerekként gyakorlatilag beleszülettem a perzselő nyárba, de mindig más és más volt. Borongósabb, csapadékosabb, szelesebb, hol melegebb. Hűvös házból mindig kiszöktem. Szurokkal kezelt fagóré markáns illatát forrószellő tolta az arcomba, s az udvari csendet a kékfadongó sziporkázása törte meg. Lurkóként semmi újdonság nem volt ebben nyáron. Minden egyes nap azon rimánkodtam, csak a Tisza felől ne feketedjen az ég. Nagymamával közös szakértésünk szüleménye: ugyanis akkor aztán kiadós zivatar, hangos hajderménkű érkezett. Felnőttként figyeltem fel a gesztenyefa egyre korai barnulására. Napjainkban szeptemberi hónapra gyakorlatilag már leveti ruháját.
"Megy a harc"
Az egykoron zöldellő aljnövényzet, kullancsok melegágya gyakorlatilag mára kiszáradt. Száradó gombás fatörzsekben hangyák szorgos munkája zajlik. Megy a harc a túlélésért.
Elsétáltam a Tinóka érig, ahol a 3-4 méter magas sűrű nád nem engedett betekintést. Feltehetőleg nincs csordultig, de valamicske élet biztosan vagyon, hisz körülötte minden zöldel. Visszább akármerre néztem, szárasság és kopárság. A természet alkalmazkodik és átalakul, de kellene a mindent jelentő víz, kellene nagyon.
